Szeretem,...

Szeretem...Szeretem mikor hozzád bújhatok,
Szeretem mikor ajkadra csókot adhatok,
Szeretem ha melletted fekhetek,
Szeretem ha kezemet kezedbe tehetem,
Szeretem mikor édesen nézel rám,
Szeretem mikor azt mondod: "Szeretlek cicám!"
Szeretem minden egyes porcikád,
Szeretem, hogy szerethetlek csak Téged és senki mást!

Míg hangodra simul sóhajom,
tépázott szavam tenyeredbe
suttogom.

Ne halld, számba visszacsókolom
és finom erezetén benned
utazom.

Valami varázs kellene még,
esti imám kagylóhéj neved
toldja meg.

Talán ha derekamra fonnád
- míg csendesen belém szelídülsz -
a kezed.

Nem vágytam még így a csókra, melegre
mit adhat gyufaláng, összefonódni
a tűzzel, ostobán kúszni egekre
és fáradtan tarló tövébe bújni.
Újra lángol a nap bíbor hajnalán,
szelek alá hullik a meztelen nász,
hogy ne lássa senki élte alkonyán.
Nyomában csend, zokogó fekete gyász.
Elfeledett árva álmok fénye int,
karodban ringatózó azáleák.
Tegnapi magányban nem vagyok más, mint
monoton faladon szakadt képfonák

és szerelembe fúló cédaságom
szűz sóhaját a válladra borítom.

Szakadjon szét mindenségünk
és vissza se nézve éld kiszáradt
szemű tétovaságod. Menekülj, fuss
ezüst tükreid elől s talán egyszer majd
önmagad megtalálod.
Nem festék az mi rejt és nem is
a vérvörös rúzsnyom.
Láthatatlan dögpalást leplez
számtalan kis titkot.
Szánom az időt, amit neked adtam,
melyet gyermekemtől vettem el.
Poklod ajtaján bekopogva
évek alatt senyvedtem el.
Azt hittem velem haltál,
sápadtságod erre vallt.
Pedig akkorra te halott voltál,
holt virág, mely többé ki nem hajt.
Mennyi verset írtam hozzád
és mennyi érzést leheltem beléd!
Kezedbe tollat adva kerestük
együtt az elbújtatott szenvedélyt.
Hittük rátaláltunk, szép volt, óh, milyen szép!
De véres glóriád nem láthattam,
eltakarta valami csalfa fény.
Zsarnok leszek és követelem
- hát így szakadjon szét!
Minden aranyszálú, egykor ékes lélek-kötelék.
Menekülj, fuss, matt tükreid elől.
Belőlük én pillantok rád
(úgyis)
mélyen legbelül.

Nem, ma ne várj, nem akarok találkozni
veled, itthon maradok a gyerekekkel,
nézzük a tévét, lehet, főzök valami
vacsorát, legalább a kicsik nem fognak
morogni, hogy olyan sokszor veled töltöm
az éjszakát, pedig az a havi egy-két
este szerintem igazán nem is sok, ha
lehetne, én minden éjszaka melletted
aludnék, csak dühít már, hogy nem értem, mit
akarsz tőlem, miért engem akarsz, miért
költöd rám az Isten pénzét is, és miért
nem kellek neked mégsem egészen, délben
és délután, télen, nyáron és tavasszal,
miért csak lopott egy-két napok, tudnom kell
végre, meddig leszek örök második én,
aki az első voltam neked, mindenben
a legelső, akitől annyira nem tudsz
elszakadni, hogy mindig megtalálsz, bármily
messze is futok, mindig újra magadhoz
láncolsz valami furcsa, régi szerelem
emlékével, azzal, hogy te még emlékszel
az apámra és az öcsémre is, pedig
már rég meghaltak, hogy ismertél, mikor még
ötvennyolc centis volt a derekam és a
heteseket kivédtem a Szentkirályi
utcában, hogy együtt jártunk felvonulni,
és mindennap megvártalak az egyetem
előtt, és mindig vettél nekem jégkrémet.
Tudom, többé nem fogod mondani nekem,
hogy szeretsz. De az ifjúságom része vagy,
úgyhogy ne félj, felhúzom a nyolcvanezer
forintos gyűrűm, és fülembe teszem a
százezer forintos fülbevalóm, taxit
hívok, és mégis csak elmegyek abba a
szállodába, ahol ma este engem vársz.
Mert a halottaim is ott lesznek veled.

  

Én nem félek. Én nem félek semmitől. Minél több a szenvedés, annál nagyobb a szerelem. A veszély csak erősebbé teszi. Megélesíti. Elfeledi hibáit.

A szerelem tükör, amelyben meglátod a legszebb, de legtitkosabb orcádat.

Szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy tudatosul bennünk, mennyire boldoggá tesz a másik létezése. A teljesség ritka érzésével ajándékoz meg.

Nincs ellenállhatatlanabb erő, mint a szerelem.

Azt mondják, hogy a szerelem elvakít? Tényleg? Valójában semmi sem olyan tisztán látó, mint a szerelem. Ami vak, az nem a szerelem, hanem a ragaszkodás. A ragaszkodás az a kötődő állapot, amely abból a téves feltevésből származik, hogy valaki vagy valami elengedhetetlenül szükséges a boldogságodhoz.

Két ember leélhet egy egész életet egymás mellett, dolgozhatnak együtt, vagy találkozhatnak csak egyetlenegyszer, és aztán örökre elválhatnak egymástól, csak azért, mert nem mentek át azon a ponton, amelyiken zabolátlanul folyik át az a valami, ami őket összekötötte egymással ezen a világon. Vagyis anélkül válnak el egymástól, hogy megértették volna, mi kötötte össze őket. (...) Azok, akik egyszer megismerték a szerelmet, újra találkoznak.

A szerelem sosincs ingyen. Ez a legdrágább érzelem, ami csak megadatik nekünk.

Nincs csodálatosabb dolog annál, ha az ember szeret valakit, és viszontszeretik. De talán mégis van: ha az ember megtalálja a lélektársát. A lélektárs az a valaki, aki olyan, mint te. Ő az, aki megért, aki érez téged, mint senki más. Ő az, aki úgy szeret, mint senki más, és mindig veled marad, bármi történjen is. Azt mondják, semmi se tart örökké, én viszont szilárdan hiszek abban, hogy van örök szeretet, ami akkor is tart, ha a másik már nincs közöttünk.

Oldal: Versek, idézetek
Weblapszerkesztő - honlap készítés ingyen - © 2008 - 2024 - weboldal-kategoriak.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat